Ahogy változol....

Amikor először elkezdtem azzal foglalkozni, hogy hogyan lehetne jobbá tenni a szervezetet, a futó projekteket, akkor elkezdtem kutatni azokat a módszereket, amelyek a szervezet működésére fókuszáltak. Olyan kapukat nyitottam ki, amelyek mögül ömlöttek a jobbnál jobb módszerek. Húúú....Mindig újabb és újabb megoldások. Izgalmas volt, de bevallom, sokszor nehéz volt kitalálni abból a dömpingből, ami felém áramlott. De annyira és annyira szívesen kísérleteztem velük.

Azt gondoltam anno, hogy ez mindenre jó és elég. Később, amikor komplexebb vezetési témák jöttek felém, akkor kezdtem el rájönni, hogy mindaz, amit az idők folyamán összegyűjtöttem, az a meglevő rendszerekre, meglevő gondolkodásra, meglevő működésre képes hatni, de megalkotni valami újat, újraalkotni szervezeti történeteket, krízisben levő szervezet támogatására már nem elég.

Ha megnézed a saját életedet, és megkeresed azokat a területeket, amelyeken a józan paraszti ész is már erős ingereket küld és Te még mindig toporogsz vagy nem döntesz, ott van valami, ami nem az eszközökről szól, hanem Rólad. A döntéseidről - és mindarról, ami befolyásolja a döntéseidet.

Arról. hogy hogyan gondolkodsz teljesen új helyzetekről, hogyan vágsz bele, hogyan kezeled a lehetőségeidet és a félelmeidet. Vagy 

hogyan állsz vezetőként valaminek az élére, vagy olyan kihívások élére, amelyre még te sem vagy felkészülve.

Van egy érdekes folyamata a változásnak. Ha az élére kell állnod, akkor az emberek elé is állsz. És ha belegondolsz abba, hogy milyen vezetőt képzelsz magad elé, biztos nem olyat, aki kiáll és azt mondja, hogy "a 7S szerint a szervezeti kultúrára, a szervezeti biztonságra fókuszálunk".

Amikor beosztottként ott állsz egy vezetővel szemben, azt várod tőle, hogy megmondja mi vár rád az elkövetkező időszakban, azt várod, hogy egyértelműen mondja meg, milyen veszélyek jönnek szembe, mondja meg, lesz-e fizetés, lesznek-e veszteségek, meddig fog tartani ez az egész, mi marad változatlan és miről mondunk le. És minden egyes mondatra, ami számodra cukormáznak hangzik, beindulnak a vészvillogók. Fanyalogva az egész embertől, egyszerűen egyre jobban háttér zümmögéssé válik mindaz, amit tőle hallasz.

Ha túl távoliak a célok, nem érzed sajátodnak, ha túl általános a kép, akkor elbizonytalanodsz, hogy ebben a te helyed hol van, ha nagy változásról beszélnek, akkor biztos vagy benne, hogy az téged is érint. Egyszerűen azért, mert a félelem jobban beivódik a gondolkodásunkba, mint a reményekben és a lehetséges jóban való hitünk. A félelemre, a hibákra, a veszélyekre jobban felkapjuk a fejünket.

Veszélyes pálya azonban vezetőként olyan tényekről beszélni, ami lehet, hogy egyik percről a másikra változik. 

Veszélyes elmondani, hogy nem látszik mi lesz holnap. Mert senki nem tudja - még ő sem. Hiszen milyen vezető az, aki még reményt sem tud adni? Ha pedig nem beszélnek hozzánk? Úgy érezzük még nagyobb a félnivalónk. Mert azt hisszük titkolóznak.

Milyen érdekes, hogy épp úgy émelygéssel reagálunk a cukormázra, mint ahogy kritikával és ellenszenvvel az igazságra. Vajon ezekben az ellentmondásokban hogyan tud helytállni a vezető? Vajon melyik oldalát ismerjük a vezetőnek? Vajon mit látunk bele egy vezetőbe? Milyen álmainkat, reményeinket, veszteségeinket, félelmeinket? És vajon a vezető hogyan kezeli mindezeket az elvárásokat?

Azért kezdtem el foglalkozni vezetőfejlesztéssel, mert rájöttem, hogy az elvárások messze túlmutatnak a technológiai összefüggéseken. A vezetők nem romlanak el egyik napról a másikra. Belépnek egy új elvárási küszöbre. És egyszerűen megváltozik az az elvárási rendszer, ami feléjük áramlik. Ebben az új elvárásrendszerben maradnak teljesen magukra.

Lehetnek ők kiváló emberek, akik ismerik a vezetés elméleti modelljét, a szervezet működését. Hiszen már évek óta részei, látják a hibákat és az új irányokat. Azonban olyan, mintha a körülöttük levő összes tükör más és más képet mutatna róluk abban a pillanatban, amikor vezetői szerepbe lépnek. Érdekek függvényében hol túl szépet, hol pedig hétfejű szörnyet. 

De vajon lehetnek-e saját maguk? Vajon elég-e az, amit magukkal hoztak? Vajon elég-e az a fókusz, képesség, tudás, amit magukkal hoztak?

Nyissanak jobban, vagy vértezzék fel magukat? Osszák meg kételyeiket vagy mutassák a rendíthetetlenség képét? Legyenek emberek vagy legyenek csak státusz? Éljenek a hatalmukkal vagy takargassák azt, nehogy ellenszenvet váltson ki? Vállalják mindenért a felelősséget vagy ossza meg a terheket és kételyeket?

Vezetőként végtelen sok döntést kell meghozni. Szupervizorként pedig az a lehetőségem, hogy perspektívákat, összefüggéseket, dinamikákat láttassak. Én nem tudom megmutatni a valóságot, mert a valóság a kapcsolódások és a saját hiedelmek alapján változik. Így a valóságot mindenki maga éli meg – a vezető hálójában levő emberek maguk élik meg a valóságukat. Én a vezetőt tudom megmutatni saját magának, és azt, hogy ő hol van. Újra és újra. Mígnem el nem fogadja, hogy milyen hatással van a szervezetre, az emberekre, az ő szerepe hogyan hat a rendszerre. Nem alkotok ítéletet, mert nincs szükség rá. Döntések és hatások vannak - mindennek pedig összefüggései

Azt mondják a vezetésben 10 év az 10 év. Nem a modellek megtanulása miatt 10 év, hanem azért, mert megtanulod, hogy milyen vezető is vagy valójában. Változhatnak az eszközeid, ez olyan természetes. A kérdés, hogy Te változol-e vezetőként. Megismered-e, hogy hol vannak a lehetőségeid, az értékeid, de vajon mit kezdesz vele, ha megismered a korlátaidat és a gyenge pontjaidat?

Nekem ez a szupervízió.