Csalók vagy Szentek - avagy a döntés ára

Van két diák. Ugyanazon tudás, képességek, ugyanazon lelkület, ugyanazon erkölcsi értékrend. Talán még barátok is lehetnének. Ugyanúgy becsületes és tisztességes életet élnek. A csalást egyikőjük sem helyesli, úgy gondolják, hogy vannak ettől nagyobb bűnök is.

Ők ketten ugyanazon felvételi dolgozatot írják, amelynek a tétje, hogy bekerüljenek-e egy elit egyetemre vagy sem. Egyikük sem tud válaszolni egy nagyon fontos kérdésre. A lehetőségük mindkettőjüknek megvan, hogy a mellette ülőtől ellessék a jó megoldást.

A két fiatalember küzd a kísértés ellen. Döntési ponthoz érkeznek. Gyötrelmes percek után az egyik megadja magát és ellesi a választ, a másik ellenáll és beadja üresen a lapját.

Elhatározásuk között csupán hajszálnyi a különbség. Bármelyikük dönthetett volna teljesen ellenkező módon.

Ebben a helyzetben mindketten nyernek valami fontosat. De ennek ára van: az egyik feladja a feddhetetlenségét a belépőért, a másik feladja a bejutás lehetőségét a feddhetetlenségéért.

Néhány hét múlva lassan megérik a döntésük hatása. Amelyik fiatalember bejutott az egyetemre, ő úgy érzi, hogy helyesen döntött, mert sikeresen teljesítette a felvételit és tovább tud majd haladni az álom karrierje felé. Az erősödik meg benne, hogy a kis csalás nem is olyan nagy bűn, hiszen mindenki csalhat egy picit. Ennyi igazán belefér egy jövőbeni lehetőség érdekében.

Aki azonban ellenáll a kísértésnek és nem jutott be az egyetemre, ő úgy gondolkodik, hogy a csalás sokkal erkölcstelenebb, mint ahogy azt korábban hitte. "Aki ilyen kicsiben képes a csalásra, az az élet minden területén becstelen. Az ilyen embereket ki kell rúgni mindenhonnan. Példát kell statuálni".

A két diák lassan halad előre az életpályájukon, és egyre több hasonló döntési helyzetbe kerülnek. Az egyes döntéseik mentén új és újra mérlegre kerül a korábbi döntéseik helyessége. De mivel a korábbi döntéseiket is helyesnek és elfogadhatónak vélik, így következetesen hasonló döntéseket fognak hozni. 

A döntések mentén olyan embereket gyűjtenek maguk köré, akik igazolják a döntéseik helyességét. És mindenkit, aki eltérően gondolkodik, vagy kritikával él, attól egyre jobban távolodnak. 

A valaha azonos gondolkodású két diák lassan a világ két szegletére kerül gondolkodásban, erkölcsileg, cselekedeteiben. Legalábbis így látják egymást, egymás környezetét, egymás döntéseit és választásait. Az apró pici mozzanat, amely elindította őket ebben a spirálban, az értékrend két különböző mélységébe nyomja őket.

Minél erősebb a vágy a döntésük helyességének igazolására, annál szélsőségesebb embereket vonzanak maguk köré. És ezek a szélsőséges emberek, ez mentén az értékrend mentén új kapcsolódásokat hoznak magukkal.

A két végletből szemlélve, aki nem csalt a felvételin, az a másikat teljesen becstelennek, értéktelennek, hazugnak tartja és mindazt a közeget, aki körbeveszi, azt épp úgy ilyennek véli.

Aki csalt a felvételin, az a másikat rugalmatlannak, tehetetlennek, dogmatikusnak, de leginkább életképtelennek látja. Olyannak, aki a saját hálójában, gúzsba kötve vergődve éli le az életét.

Ez a folyamat azt is mutatja, hogy

azok az emberek, akik nagy kísértést éltek át, harcoltak ellene, majdnem engedtek, de az utolsó pillanatban ellenálltak, idővel megutálják, sőt megvetik azokat, akik az élet bármely területén erkölcsileg hibáztak.

Akik pedig olyan helyzetbe kerültek, hogy a csalás mellett döntöttek, azok a másikban újra és újra a saját döntésük kételyeit ismerik fel. 

A kérdés az - és amit a másikban mindig is látni fogunk -, hogy vajon akkor, abban a pillanatban, anno jól döntöttünk-e. És minden egyes párbeszéd során, amikor különböző értékítéletek találkoznak, ez a kérdés merül fel. Az, hogy kié volt és lesz a jó döntés.

Szabályok. Az élet minden területén mi írjuk a szabályainkat. Emberek, értékrendekkel, elmúlt tapasztalatok, megélések, események mentén.

Kérdés, hogy mi történik akkor, ha olyan helyzettel állunk szembe, amellyel még nem találkoztunk. Olyan helyzetben kell döntenünk, amelyről nincsenek információink. 

A döntéseink saját értékítéletünk alapján születnek, azonban annak megítélése mindig utólag történik.

Csalók és Szentek. Míg egyik szembesülve a problémával megoldásokat keres és félreteszi a korlátokat, hogy eljusson valamilyen elfogadható megoldásig. Úgy gondolja, hogy majd az idő bizonyítja az igazát. A másik a jelenlegi értékek mentén dönt és tartja a korlátokat olyan helyzetben is, amelyre már nem jók a múlt tapasztalatai mentén kialakított határok. A visszatartó erő megvédi, azonban a korlát gátolja, hogy lépni tudjon.

Még egy érdekes tanulsága a történetnek.

Úgy vagyunk lelkileg huzalozva, hogy nehezen tudjuk beismerni, elfogadni azt, ha valamiben tévedünk. Próbáljuk mindenáron igazolni azt, hogy jól döntöttünk. Helyesek a cselekedeteink. 

Az egyik azt mondja, hogy a másikra, csaló, a másik ugyanezt életrevalónak, rugalmasnak, reziliensnek tartja. A másik azt mondja előbbire, rugalmatlan, maradi, erkölcscsősz, előbbi ugyanezt értékkövetőnek, erkölcsösnek, igazhitűnek tartja.

A szavakat egyre jobban átkeretezzük a felvett értékítéletünk mentén. Egyre jobban próbáljuk igazolni azt, amiben hiszünk és ahogy cselekszünk. Vagyis amit hiszünk magunkról, úgy cselekszünk. Ha helyesnek vélünk valamit, akkor úgy véljük helyesen cselekedtünk.  Így teremtődnek értékítéletben eltérő vezetők, a vezető gondolkodásához, értékítéletéhez kapcsolódnak emberek, ez mentén formálódnak szervezeti kultúrák, és így szakadnak szét a kultúrák mentén csoportok, kapcsolódások.

Hogy mi hozhat változást? Talán az, hogy

• ha felismerjük, hogy minden döntésünket igyekszünk megerősíteni. Függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz döntés volt. Így ha hibázunk és nincs külső kontroll, akkor egyre jobban sétálunk bele olyan csapdákba, amelyek eltolnak a realitástól.
• ha hagyjuk, hogy olyan emberek is legyenek körülöttünk, akik rá tudnak világítani tévedéseinkre,
• ha nem csak végletekben gondolkodunk és mindenkit jónak vagy rossznak gondolunk,
• ha megtaláljuk azt a pontot, ahol és amiért megfogalmazódott az értékítéletünk,

Kognitív disszonancia. Így hívják azt, amikor cselekszünk valamit és annak eredménye megkérdőjelezi a döntésünk helyességét. Ha pedig nem tudunk szembe nézni a hatással, akkor igazítjuk hozzá gondolkodásunkat és cselekvéseinket.

Vagyis a kérdés nem az, hogy jól cselekszünk-e, hanem eggyel visszább lépve, szembe tudunk-e nézni azzal, amilyen döntést hoztunk. Ha nem jól döntöttünk, akkor hogyan tudjuk a helyzetet, gondolkodásunkat úgy formálni, hogy ne sérüljön a saját integritásunk.

És még mindig senki nem mondta meg azt, hogy mi a jó döntés!

Nem jó kimaradni valamiből, de ha már kimaradunk, megteremthetjük annak lehető legjobb magyarázatát. Azt, hogy én nem is akarok oda tartozni, az én értékeim nem illenek oda, akik ott vannak, azok számomra nem fontosak, nem értékesek, vagy a végleteknél maradva, csalók, bűnösök, értéktelenek.

Másik oldalról megközelítve, nem jó, ha valaki csalónak tart, de ha már így alakult, akkor nézzük annak jó oldalát. Képes voltam valamit elérni, létrehozni, változtatni, alkotni. Ezért csinálom. Ennek van értelme. Nem csaló vagyok, hanem életképes.

Mindenki keresi azt, hogy az adott helyzetben, az adott körülmények között a lehető legjobb döntést hozza. Ha pedig a döntése nem volt jó, akkor azzal csak úgy tud hosszú távon megbírkózni és együtt élni, ha megteremti annak saját maga számára elfogadható megközelítését.

És itt kezd izgalmas lenni. Ezen megközelítések mentén elkezdi átalakítani az életét, hogy hű lehessen az általa megalkotott szemlélethez. Ezzel kezdetét veszi egy új kép, új szerep kialakítása, amely az újabb és újabb döntések mentén megmerevedik, megdermed. Egyre jobban beszűkítve egy adott szerepbe.

Olykor érdemes a szerepeinkre ránézni. Arra, hogy miért is lettünk olyanok és valójában milyenek is szeretnénk lenni.

Kell-e- végletekben gondolkodni? Ki kell-e zárni mindent az életünkből, amelyről úgy hisszük nem illeszkedik? Az értékítéleteink, szűrőink és a körülöttünk levők szűrőin keresztül tényleg látjuk-e, hogy milyenek vagyunk és mások milyenek?

Mi történne akkor, ha találnánk egy új asztalt, ahol újra hozhatunk döntéseket? Ahol megadjuk magunknak azt a lehetőséget, hogy esetleg lehet másként dönteni. Anélkül, hogy csalónak vagy szentnek kellene érezni magunkat.

Lehet-e újraalkotni dolgokat azáltal, hogy beismerjük – tévedtünk? Lehet-e új szabályokat írni anélkül, hogy a régiekbe kapaszkodnánk és állandóan visszanyúlnánk a felvételi során eldöntött értékítéleteinkhez?

Mikor lehet változás egy-egy elakadt helyzetben, amelyben nincsenek megoldások? Azt gondolom akkor, ha el tudjuk fogadni azt, hogy új normákat, új játékszabályokat kell alkotni ahelyett, hogy állandóan a régieket vennénk elő fegyverként és ítélkezésként.

Sok-sok kérdés felmerülhet még ezen téma mentén:

• Lehet-e, kell-e a régi értékeket egy új környezetben átadni úgy, hogy azok értékítéleteket is tartalmaznak?
• Lehet-e változni úgy, hogy ne essünk bele újabb szélsőséges spirálokba?
• Kell-e, lehet-e dönteni értékítéletek között, ha az életképesség a tét?
• Lehet-e megítélni egy értéket hosszú távon, ha nem látjuk a célt, a hatást, az eszközt?

Izgalmas témák, amelyek meghatározzák azt, hogy mit fogunk gondolni a csalókról és a szentekről….

De leginkább arról, hogy mi hogyan látjuk saját magunkat...

Történet forrása: Aronson-Tavris: Történtek hibák, de nem én tehetek róluk.